2007. July 3 – August 15

Exhibition of the Painter
ROCCO TURI

HOME PAGE

Mediterranean Works 2001 

Città di Szombathely

Szombathely Keptar

Turismo Ungherese

értekezlet

ESZREVÉTELEK A TARSADALMI INTEGRACIO ÉS KORNYEZET EGY LEHETSÉGES UJ KULTURALIS MODELLJE KAPCSAN

Savaria Urbanisztikai Nyari Egyetem, XXXIX évfolyam, Szombathely, 2006. Augusztus 2. Vendégunk: Rocco Turi, szociológus, Olaszorszag

Az előző napokban elhangzott előadások világos képet adtak úgy a hagyományos közösségek által elszenvedett változásokról, mint a kultúrának arról a szerepéről, amelyet az a változásokban magukban játszott, de – mindenekelőtt magyarországi vonatkozásban – a falvakat és a kisvárosokat érintő modernizáció okozta megrázkódtatásokról is.

A magam részéről szükségesnek vélem, hogy a kérdést a külvárosok tekintetében is szemügyre vegyük. Ma Európa-szerte ezek a legalkalmasabbak arra, hogy a hagyomány és a modernitás összeütközéseiről szemléletes makroszkopikus képet nyújtsanak. Amíg a falvakban és a kisvárosokban ez a konfliktus még kezelhető és ellenőrzés alatt tartható, a nagyvárosok perifériáin ez igencsak problematikusnak látszik. Éppen Nyugat-Európa országaiban verik félre leginkább a harangokat az efféle konfliktusok, s hívják is fel ezzel magukra az európai politikai élet vezetőinek figyelmét.

A mindezidáig hallott előadásokban egy közös alapelem volt felfedezhető. Mégpedig az, hogy a hagyomány és a modernitás konfliktusa a változás időszakában lezajlott, kellően nem irányított és ellenőrzött társadalmi folyamatokból szökkent szárba. Ezek a társadalmi folyamatok számos és egyre súlyosbodó zavarral, belső ellentmondással terhelték meg azokat a csoportokat, amelyekre a modernizáció szakaszainak kezelése hárult.

Egy a várostervezőknek, építészeknek és szociológusoknak szentelt efféle konferencián hasznosnak látszik, ha a hagyomány és a modernitás közötti konfliktus témáját a falu és a város között feszülő ellentmondás felől közelítjük meg. Éppen a kisvárosok létrejötte adott alkalmat Emile Durkheimnek arra, hogy a jelzett ellentmondást egyetlen szóval definiálja. Ez a szó pedig nem más, mint az anómia, amellyel a folyamatok szabályozottság nélküli szakaszát kívánja megjelölni. Ezt a szakaszt Durkheim a – mechanikus, spontán szolidaritású – hagyományos társadalomtól a – szerves szolidaritású – modern társadalomhoz történő áttérésben éri tetten.

A falura jellemző mechanikus szolidaritás az egyén és a közösség erős kohézióján alapult. Az emberek csoportjának önellátására és önmagának elégséges voltára épült, és a kollektív integrációban önnön munkájuknak minden fázisával résztvevő személyek együttesét, vagyis a társadalmi munkamegosztás hiányát feltételezte.

A városra jellemző organikus szolidaritás összetettebb. A társadalmi munkamegosztásnak – amelyben az egyén léte a többiek termelésének függvénye – fejlettebb szintjét követeli meg, azaz nyilvánvaló benne a közösségi tudat konfliktusos jellege. Következésképpen az egyén nagyobb társadalmi interakcióval találja magát szemben, ám egyúttal az alkalmazkodás problémáiba is beleütközik, vagyis nagyobb fokú társadalmi elmagányosodással is szembe kényszerül nézni. Képzeljük el példának okáért azt a helyzetet, amikor a közlekedési dolgozók sztrájkot hirdetnek, vagy amikor a piacon hírük-hamvuk sincs az áruknak, avagy ha a munkanélküliségi ráta megemelkedik. A helyzet a deviancia és a káosz kockázatával terhes. Ezek a megnyilvánulások mindenekelőtt a nyugati városok perifériáin tipikusak, minthogy ott a népesség gettókban él, és hiányzik belőle a megőrzés-fenntartás képessége. Amíg a falvakban és a kisvárosokban ezek a problémák könnyebben megoldhatók, addig a külvárosokban bombaként robbannak. Napjainkban ezek a gondok – az afrikai bevándorlók számának jelentős növekedése folytán – még erőteljesebben fenyegetnek. Tehát a hanyatlás nyilvánvaló.

2005. novemberében Franciaországban lázongások ütötték fel fejüket, s az európai politikusok teljes vonulatát riadóztatták, próbára téve egyúttal a szociológusok interpretációs képességét is. A lázongások főszereplői fiatal magrebiek és egyéb afrikaiak voltak, akik valódi egzisztenciális kétségbeesésükben úgy fejezték ki ellenérzésüket a fennálló helyzettel szemben, hogy – még a kistulajdonosok ellen is – vandál cselekedetekre ragadtatták magukat. Nem olyan fiatalok voltak ezek, akik abba nem nyugodtak bele, hogy hajléktalanokként éljenek a hidak alatt, mint a bevándorlók előző generációi, hanem olyan fiatalok, akik reménytelenül tengették életüket a banlieukben, a falakkal övezett negyedekben vagy gettókban. Illetve a ronda és lakhatatlan „házakban" élők voltak ezek, akikben a szülőhazájuk iránt érzett vágyakozásuk még tovább fokozta reakcióik és lázongásuk hevét, erősítette vandalizmusukat és devianciájukat. Az afféle házak, amelyek a bennük lakók kultúrájával nem harmonizálnak, a stressz és az anómia növekedését eredményezik. Senki sem volt képes arra, hogy kezelje a túlzsúfoltságból eredő gondokat.

A társadalom azon egyes résztvevőihez hasonlóan, akik nem voltak képesek irányítani és ellenőrzésük alatt tartani civilizációjuk változásait, a – szó mai jelentésében értett – építészek sem tudtak olyan társadalmi és környezeti feltételeket teremteni számukra, amelyek megfelelőek és méltóak lettek volna ahhoz, hogy emberi életet lehessen élni, s amelyek figyelemmel lettek volna a lakhatósággal kapcsolatos egymástól eltérő szokásokra és ízléskülönbségre.

A nemrégiben felégetett párizsi külvárosok – mely jelenség a lakónegyedeket a mind erőteljesebb hanyatlás, erőszak és peremre-szorultság példájának fényében tűntette fel – az előbbiekkel koherens és aktuális jelenségként kezelendők.

Kevés tudós hatolt le igazán azokig a mélyen fekvő okokig, amelyek lángra lobbantották azokat a peremterületeket, amelyekben a társadalmon kívül rekedtek tengődnek. Mindebben mára már nyilvánvalóvá lett a külvárosok és a kisvárosokhoz illeszkedő lakónegyedek épületeit tervező mérnökök negatív szerepe. Másfelől nyilvánvalóan az okok közé sorolandó a szakmailag magas szintű szocio-kulturális tanulmányok hiánya is. Ezekben egy olyan kulturális környezet kialakítására tehettek volna észrevételeket, amelyben a térelosztás és a lakhatóság feltételei ésszerű irányba mozdultak volna el. Ezt a hiányosságot olyan tudományágak kutatói – például az építészek – próbálták meg kiküszöbölni, mely tudományág a lakók szocializáltságának fokára nincs feltétlen tekintettel. Ilyeténképpen a szociológus gazdag, ám a szakmáját csak alig érintő bibliográfiával találja magát szemben, míg ugyanakkor a nem-szociológusnak (az építésznek) olyan szociológiai és pszichológiai nézetekkel és elméletekkel kell birkózniuk, amelyekhez szakmai ismeretei meglehetősen hiányosak.

A felhívás – amellyel mindahányukhoz fordulok – a következő: vessünk véget annak az esztelen várostervezésnek, amely eddig gettó-lakónegyedeket építtetett, s amelynek mintha valósággal az lett volna a célja, hogy csupa kényelmetlenséget és társadalmi kirekesztődést szüljön. Olyan minőségi építkezésre van szükség, amely szem előtt tartja az emberi lény minden mástól különböző voltát, és amely – mindenekelőtt – igényt tart a várostervezés folyamatában a szociológusok társadalmi tapasztalataira és tanulmányaira. Egyszóval: kevesebb önzést, több interdiszciplináris munkát és kollegialitást kérek az építészektől.

A hagyomány és a modernitás közötti átmenet folyamatainak negatív hatásához, amelyet a szociológusok anómiának neveznek, korántsem csak az építészek járultak hozzá, hanem a társadalom valamennyi tényezője is.

De egy efféle konferencián, mint amelynek a Szombathelyi Nyári Egyetem ad helyet, s amelyet az építészeknek szentelnek, aligha helyteleníthető, ha hivatkozunk rájuk, mint olyanokra, akikre a szerves szolidaritású társadalom-építésben, vagyis abban az átmenetben, amely a falutól a komplex városig, a hagyománytól a modern világunkig ível, felelősségteljes szerep hárul.

Paradox módon azt mondhatnánk, hogy az együvé tartozás ösztönös érzését megőrző hagyományos társadalom „építészek nélküli" építészete kulturáltabb-polgáribb és hatékonyabb volt az építészek teremtette építészetnél. A szükségletek kielégíthetősége és a konszenzus kialakíthatósága felől szemlélve a szerves érdekközösségű és összetettségében egyre bonyolultabb modern társadalom építésze nem volt képes arra, hogy a hagyományos és spontán építészet eredményeihez hasonló sikereket érjen el.

A falu evolúciójának következtében kialakuló kisváros lakossága heterogén összetételű volt: más és más elképzelésekkel és kultúrával bíró különböző személyek lakták az idők során. Az építészek azonban mindig úgy tekintettek rá, mint olyan környezetre, amely a város-építészet formáiból, előre látható, változatlan és statikus – az embertől és annak lelki és kulturális evolúciójától független – építészeti megoldások révén jött volna létre. Az embert pedig nem olyan lényként kezelték, mint aki benne áll az evolúcióban és akinek szándékai és elképzelései változhatnak, hanem valamiféle tárgyként, aki/amely beéri azzal is, ha csupán egyetlen lehetőséges megoldást kap életformájára, a lakhatás módozatára nézve. Olyan szimbolikus térrendszernek vált így foglyává, amelyben helyzetét nem volt képes kezelni, minthogy ez alapvetően különbözött egy falusi házban-lakásétól, amely a közeli szomszédok között az érdekközösségnek és az együttműködésnek, a közösségi integráció biztonságának üzenetét hordozza.

Sokatmondó az Európán vasúton átutazó néhány fiatal koreainak arra a kérdésre adott válasza, hogy mi volt az, ami a legnagyobb hatást gyakorolt rájuk. Nos, egyöntetűen azt vallották, hogy a házak egészen egyformák.

Éppen ezért szólhatunk az építészek (a társadalom többi közszereplője mellett) személyes felelősségéről is a modern társadalom növekvő anómiája kapcsán. Az anómiától a stresszig (amely a kisvárosokban is jelen van), az öngyilkosságig, az abnormális életstílusok sokféleségéig (alkoholizmus, kábítószer), a növekvő bűnözésig az átmenet nem oly hosszadalmas.

Ugyanakkor Nyugat-Európa városainak tekintetében a szociológusoknak és az építészeknek, az újságíróknak és a gazdasági szakembereknek óriási a közös felelősségük. Ez a felelősség az olyan történelmi épületek restaurálásával áll összefüggésben, amelyekben a XVIII. és a XIX. században különböző társadalmi rétegek éltek, és amelyek erőteljes társadalmi integrációhoz kínáltak alkalmat. A helyzet megváltozott, amikor az ingatlanpiaci robbanás az árak emelkedését idézte elő, ami a lakók egy részét a történelmi városközpontokból a szegényebb rétegek lakta perifériák felé űzte, fokozván ilyeténképpen a társadalmi gettósodás veszélyét. Ez az elkülönültség kevésbé nyilvánvaló a kisvárosokban. Nem véletlenül robbantak ki tehát a 2005-ös párizsi lázongások.

A társadalmi integráció új modelljének hiányában megvan a kockázata egy újabb „Francia Forradalomnak", amely a nem kielégített valóságos szükségletekből táplálkozó szociális indíttatású lázadás és felkelés folyamatait hívja életre.

A vidék és a város közötti konfliktusáról, amely a hagyomány és a modernitás konfliktusának alapját képezi, az „Európai falvak" című tizenegy évvel ezelőtt publikált könyvemben, melyet Önök, többségükben jól ismernek, hangsúlyozottan szóltam.

Milyen módon kezeljük hát ezt a válságot?

Olyan szélesebb szakmai, tudományközi kapcsolatok életre hívásán kell fáradoznunk, amelyik nélkülözhetetlenné teszi, hogy a várostervezők és az építészek, a gazdasági szakemberek, és a politikusok együttműködjenek a szociológusokkal, s amelyben közös gondolkodással és tervezéssel a mindig is heterogén, a személyes igények szerint és az idő múlásával folytonosan cserélődő-változó lakosság társadalmi igényeivel erőteljesebben összhangban álló lakóhelyeket hozhatunk létre. Együttműködés híján a gettóépítés kockázatával kell számolnunk. Nélkülözhetetlen az együttműködés ahhoz, hogy kezelni tudjuk a bevándorlásoknak köszönhető túlnépesedés problémáját: ez az igazi európai jövőt illető kérdés.

Ám a gazdasági, társadalmi és az aktuális politikai változások és a fejlődés tükrében ez az együttműködés még nem látszik lehetségesnek, mivel mindegyikünk azt hiszi, hogy az akadályokat még le tudjuk gyűrni anélkül, hogy szélsőséges szituációba sodródnánk, vagyis anélkül, hogy valamiféle újabb társadalmi forradalommal kényszerülnénk szembe nézni. Márpedig ez a fajta gondolkodás civilizációnk összeomlásához fog vezetni.

Az Egyesült Államokban 2005-ben publikált egyik könyvében Jared Diamond, a szerző – a planetáris riadóztatás ellenére – vallja, hogy az összeomláshoz, amely lassan majd elér bennünket, négy feltétel fennállása vezethet külön-külön. Vagyis az összeomlás okai azért jelennek meg, mivel:

A csoport nem lesz képes előrelátni, hogy határhelyzet állt be a válság tekintetében;

A csoport nem lesz képes felmérni egy megoldatlan válság következményeit;

A csoport észleli ugyan a válság súlyosságát, azonban nem intézkedik annak felszámolásáról, mivel érdekellentétek állnak fenn a csoportalkotó komponensek és a belső dinamikájú konfliktusok között;

A csoport megpróbálja ugyan fölszámolni a válságot, de nem jár sikerrel.

Az összeomlás

Olaszországban egy harminc évvel ezelőtt kiadott könyv „egy közeljövőbeli Középkor" képét vetítette elénk. Nem regény ez a mű, amelyben a szerző logikus érveléssel magyarázza, hogy az emberi közösségeket már a történelem előtti időktől fogva nem genetikai vagy biológia okok, nem katonai konfliktusok vagy politikai és gazdasági válságok hajtják az összeomlás felé. A társadalmak-civilizációk összeomlása nagy mértékben a föld, az éghajlat, a vegetáció, a fauna kíméletlen megterhelésével és kizsigerelésével áll összefüggésben. Röviden szólva egy olyan ellentmondásos modern világgal, amely nem képes megfelelő módon bánni bolygónk kimerülőben lévő tartalékaival.

Figyelem! Nem valamiféle környezeti katasztrófának a bejelentéséről van itt szó. A glóbusz tartalékainak kimerülése következtében sok közösségből csak a romok maradtak meg. Jó példa erre a Húsvét- szigeteké, amely ma kietlen és kopár, madarak elhagyta föld, holott 800 éven keresztül buja erdők borították. Lakói évszázadokon át hasznosították a fák törzsét: lakásokat építettek belőle és hosszú sajkákat, köteleket és szállító eszközöket hoztak létre a Moáknak mondott hatalmas és tipikus kőszobrok mozgatására. Amikor a sziget lakói lecsupaszították az erdőt, a talaj kiszáradt, a madarak eltűntek, a sajkákból már nem futotta a halászatra, a táplálék egyre szűkösebb lett, majd teljesen elfogyott. Ezt kannibalizmus, majd tragédia követte.

A többi civilizációtól való távolsága miatt a Húsvét-szigetek katasztrofális fejlődési modellje előtt nem állt összehasonlítási, korrekciós lehetőség. Lakóinak nem volt lehetőségük arra, hogy módosítsanak életformájukon, hogy összevessék más civilizációkkal a sajátjukét: amikor észrevették, hogy a helyi civilizáció már-már az összeomlás határán áll, a válság már visszafordíthatatlanná vált.

A kommunikációs ismeretek és a fejlődés ellenére sem állíthatjuk, hogy napjainkban az információ-áramlás képes megmenteni civilizációkat. Eklatáns példa erre az amazonászi erdők gazdasági, üzleti okokból bekövetkezett pusztítása. Az sem vigasztalhat bennünket, hogy egyik-másik földterületen megindult a visszaerdősítés.

A közvetlen hasznot szem előtt tartó pusztítás tendenciájában mindig meghaladja a megőrzésre irányuló kezdeményezéseket. S ahogy a Húsvét-szigeteken kivágták az utolsó fát, sokhelyütt a féktelen fogyasztás kedvéért lerombolják mindazt, ami a múltban gazdagságot és fejlődést eredményezett, de ezt ma senki sem interpretálja riasztó jelenségként.

Ezen gondolkodás miatt omlott össze a mayák civilizációja, az etruszkok, a szanniták, az andokbeliek, inkák, az ausztráliai, a kínai, a haiti népek kultúrája, s tűnt el, példának okáért, egészen más pusztulással, vagyis az 1915-ös és az 1994-es genocídium nyomán Örményország és Ruanda lakossága.

Több mint ezer évvel ezelőtt a Vörös Erik által vezetett nép letelepedett Grönlandon. Kolóniákat alapított, állatokat tenyésztett és templomokat emelt. Majd aztán elvesztek a nyomok.

Ha ez a látvány csak csodálkoztatásra késztet bennünket, úgy a jövő turistái talán New York és Kuala Lumpur vagy Tokió lakhatatlan felhőkarcolóinak elrozsdásodott maradványihoz látogatnak majd el, éppen úgy, ahogy manapság a Machu-Pichu romjaiban gyönyörködnek.

Látható, hogy történelme során minden társadalom megélte a maga mechanikus (pozitív) érdekközösségű hagyományos életformáját, amely aztán konfliktusos modernitássá, azaz összeomlással fenyegetővé alakult át. Ha el akarjuk kerülni, hogy az összeomlás végleg maga alá temessen mindannyiunkat, amint ez a Húsvét-szigetekkel az utolsó fa kivágásával történt, arra van szükség, hogy bolygónk megmentésének tervét az összes társadalmi tényező az együttműködés szellemében (beleértve a szociológusokat és az építészeket is) fogadja, s ne uralkodjon el rajtuk a széthúzás és az önzés szűkösen érdekközpontú szemlélete. Köszönöm.