2007. July 3 – August 15

Exhibition of the Painter
ROCCO TURI

HOME PAGE

Mediterranean Works 2001 

Città di Szombathely

Szombathely Keptar

Turismo Ungherese

Az utópisztikus elbeszélés/ Az utópisztikus elbeszélés kiáltványa

Sok milliárd év telt el azóta, hogy egy nagy kataklizma, mely még ezt megelőzően, a lassú pusztulás több milliárd esztendeje alatt érlelődött, megrázta a Marsot, és kitörölte az emlékezetből az élet, a túlélés, a fennmaradás rendszerének ismeretét. Csak ma, az amerikai űrszondák által továbbított felvételeknek köszönhetően pillanthatunk meg a bolygón néhány, „emberi erővel létrehozott eredeti alkotást", amelyek egy letűnt élet jeleit látszanak tanúsítani.

Az éppen csak megkezdett űrarcheológiai tanulmányok minden bizonnyal elmélyítik majd ezt a múltban komolyabban sohasem vizsgált kérdést.

Nem véletlenül dolgoznak már hosszú évek óta az amerikai és az angol tudósok egy olyan terven, amely azt célozza, hogy mielőbb végre lehessen hajtani űrhajósok küldését a bolygóra. Ezen misszió célja az volna, hogy közvetlen igazolást lehessen nyerni mindarról, amit intuitív tudósok fényképfelvételek tanulmányozásából leszűrtek és feltételeznek. A legyűrendő nehézségek száma természetesen korántsem csekély: a terv sikeres megvalósításához nélkülözhetetlen tanulmányokon túl, hosszas pszichológiai előkészítésre is szükség van. A vörös bolygóra tervezett utazás rendkívül sokáig tartana a hihetetlen távolság miatt, de meglehetősen bőséges az elhárítandó akadályok száma is, úgy egzisztenciális, mint morális szinten.

A Marson az élet kihalásához vezető lassú és fokozatos folyamatok – melyeknek jellegzetességei ismeretlenek – voltak okai annak a kataklizmának, mely a Mars kutatóit arra ösztönözte, hogy a világegyetem egyéb bolygóin is keresni kezdjék az élet esetlegesen új formáit.

Köztudott, hogy a megismerés különféle területein megsokszorozódnak az erőfeszítések akkor, amikor a szükséghelyzet egyre sürgetőbben és halaszthatatlanabbul veti fel „a hogyan tovább" kérdését. Ilyen aktuálisa van a Föld ökológiai vészhelyzetének.

A marsbeli civilizáció oly mértékben volt fejlett, hogy éppen ez a magas fokú fejlettség okozta pusztulását. Évmilliókon keresztül folyamatosan rongálták az élet minőségét. A környezetszennyezés magas foka, a korábbi optimális és elviselhető klíma romlása, talán egy hírtelen gondatlanság vagy az ökológiai egyensúly megbomlása, esetleg valamiféle romboló energiák okozta elháríthatatlan károk vagy egy meteorit eső lehettek okai együtt vagy külön-külön a bolygó lassú haldoklásának. Mindazonáltal a tudósok időben felfigyeltek a növekvő pusztulásra, és az utolsó pillanatban sikerült megkoronázniuk a hosszú éveken át folytatott kutatásaikat: mielőtt még a bolygó teljesen megsemmisült volna, valamennyi marslakót átköltöztették a Földre és – feltehetőleg – a világegyetem más pontjaira is.

Nagy volt a marslakók boldogsága, hogy annyi tanulmányozás és kutatás után, elsőként voltak képesek arra, hogy űrhajót építsenek, és elérjék vele a Földet, és mert rájöttek, hogy itt az élet lehetséges.

A marsbeli kutatók nagy meglepetéssel tapasztalták, hogy a Földet korábban dinoszauroszok népesítették be, amelyek már jó százmillió évvel az ember megjelenése előtt kihaltak. Megértették, hogy másféle életek érkeztek a Földre az ő érkezésük előtt.

Néhány évszázadra volt szükség ahhoz, hogy valamennyi marslakót át lehessen költöztetni a Földre, s esetlegesen más egyéb bolygóra is. Évszázadok kellettek egy valamiféle civilizáció és az élet megfelelő formáinak kialakításához. Letelepedésük a Földön korántsem volt egyszerű, s a marslakók faja is csak civilizációjának néhány példányával tudott megtelepedni bolygónkon.

A hosszú-hosszú idő volt az oka a civilizáció megőrzését akadályozó káros események mellett, hogy a bolygón a kollektív emlékezetből minden kihullott.

Nos, a földi élet kezdeteihez való visszanyúláshoz egy olyannyira mély őseredeti emlékezetre volna szükség, amely elkerülhetetlenül az idők sötétjébe veszne, s amely túlnyúlna az emberi és állati világ emlékezetén. Ha esetleg létezhettek is egyéb, még távolabbi időkbe vesző Mars-civilizációk vagy másfélék, még távolibb és ismeretlenebb világokéi, az emlékezetben semmiféle nyomuk nem maradt meg. Az élet talán legrégebbi formája, amelyről van valamiféle homályos képzetünk, a dinoszauroszokhoz köthető. Ám ezek, meglehet, még távolabbi, kiismerhetetlen világokból érkeztek, melyekről csak a legnyitottabb elméknek vannak intuícióik.

A dinoszauroszok nagy valószínűséggel egy meteorit-eső miatt pusztultak ki, amely úgy 65 millió évvel ezelőtt zúdult rá a Földre. Tehát minden 65 millió évben ez a romboló esemény elsöpör mindent, mi az útjába kerül. Vagyis éppen ez a meteorit-eső képezi a bolygókon megfogant élet eltörlésének kockázatát. Ha nem ez az esemény volna maga az ok, úgy még a legrendezetlenebb bolygón is hosszasan élhetnének az antitestek. A meteorit-eső olyan jelenség, amely annyira ritkán fordul elő, hogy éppen napjainkban tűnt fel újra a színtéren az után a sokmilliónyi év után, amikor is valószínűleg lesújtott a Marsra. Ezt a csapást a Jupiteren is megfigyelhettük volna 1994-ben, ám minthogy ott nincs élet, semmiféle tragikus és pusztító történésre nem találhattunk bizonyosságot. Ellenkező esetben az élet eltűnéséről és világvégéről beszélhetnénk a Jupiter tekintetében is. Egy afféle világvégéről, amely ezzel szemben éppen a Földön esett meg a dinoszauroszok korában. Csakis ezen esemény után válhatott lehetővé a Föld újra-benépesítése a marsbeli tudósok részéről folytatott kutatások fejlődésének köszönhetően. A Földet tehát újra meghódították.

A meteorit-eső lesújtott hát a Földre, lesújtott a Marsra, lesújtott a Jupiterre. Senki sincs tökéletesen tisztában azzal, hogy a múltban milyen egyéb célpontjai lehettek a meteorit-esőnek. Senki sem tudja, milyen röppályán mozoghatnak, és mi lesz a következő célpontjuk.

Azzal, hogy mindent, mi pusztító útjukba került, megsemmisítettek, kezdetét vette a kollektív emlékezetvesztés is. Statisztikailag és történelmileg szemlélve a dolgot, képtelenség pontosan modellezni a meteoritok mozgását, röppályáját, s ilyeténképpen azt sem tanulmányozhatjuk, hogy milyen elővigyázatossági intézkedéseket lehetne foganatosítani egy efféle totális pusztító eseménnyel szemben. A meteorit-eső jelenléte megfoghatatlan, de pontosan ez az oka, ami miatt minduntalan (millió vagy milliárd évenként) kitörlődik egy emlékezet, és teremtődik belőle egy másik.

Nos, az emlékezet egy lökhajtásos repülőgép csíkjával állítható párhuzamba. Mikor a csík szétoszlik, semmiféle nyom sem marad utána. A megismerésnek ez a vonala a technikai fejlődés eredményeképpen eszmeileg meghosszabbítható jelen korunkban. Az írás, vagyis a könyvek és a számítógépek, de valamennyi tudomány új holisztikus fejlődése is azt célozza, hogy még hosszasabban megőrizhető legyen az emlékezet. Azért, hogy ha az élet eltörlődik, jelei változatlanul megmaradjanak, ahogy – igaz csekélyebb mértékben – megmaradtak a korábbi letűnt civilizációk még dekódolatlan jelei is.

Egy efféle mindig születőben lévő változó múltról csak egy rövidke és felfoghatatlan szimbolikus emlékezet marad meg. Például mára csak a marslakó kifejezés maradt fenn efféle mondásokban, mint például: „no, lám, itt van a marslakó", vagy „ott jön a marslakó", avagy „ez a Marsról jött". Vagyis: olyan személyről van szó, aki távolról érkezik, aki ritkán kerül elénk, vagy aki egy másik civilizáció szülötte. Ha nem így volna, miért használnánk a marslakó szót? S miért nem azt mondjuk inkább, hogy naplakó, vagy jupiteri, avagy „Neptunusz-lakó", stb.? Az igazság az, hogy az emlékezetben megmaradt legutolsó, bizonytalan nyomú időpont éppen a Marsról a Földre érkezettekről maradt fenn.

A Mars volt tehát az a bolygó, amelyről a Földre – a dinoszauroszok kihalása után – megérkeztek az első lakók. Ám az új lakók nem alkalmazkodtak a megváltozott életkörülményekhez. Ellenkezőleg. Azoknak, akik a Marsról más bolygókra költöztek, talán nagyobb szerencséjük volt, de a Földön alig volt lehetséges az élet reprodukciója. Talán csak egyetlen egyszer jöttek el ide, hisz e művelet nem sikerült valami fényesen, minthogy csak az állati élet fejlődött itt ki. E feltételezés szerint tehát – persze ha nem ők voltak azok, akik a dinoszauroszokat a Földre költöztették át – a marslakók csak egyetlen egyszer kísérelték meg a letelepedést a Földön. A marsi technológia és fejlettségi szintje nem volt kellőképpen alkalmas arra, hogy bolygónkon is sikerrel tudta volna reprodukálni az emberi életet. Mindazonáltal, a sok ezer éven át tartó kísérletek után, megtapadt a Földön, még ha folyamatosan ideiglenes módon is. Még sok évszázad telt el, s az élet megszilárdult bolygónkon, de annak emléke, hogy valamikor a Marson éltünk, az ősember kollektív emlékezetéből kitörlődött. Megmaradt viszont a réges-régi „marslakó" kifejezés, amely nem tudni, mikor született, de még ma is felkapott és gyakorta használt megnevezés.

A kollektív emlékezet elolvadása ellenére világosnak látszik ma, hogy a Föld lakói nem is mások, mint gyümölcsei az ex-marslakók egykori ideköltözésének, s akik a jövőben, nagy valószínűséggel más bolygókra, vagy éppenséggel a Marsra költöznek el lakni – amely időközben az öngyógyulás útját végigjárta –, avagy pedig valamilyen más, a Földön kívüli helyre. Talán nem az a megszokott kataklizma játszódik majd le, amely az eszeveszett meteorit-esőknek tudható be 65 millió évenként, s amely mindent magával sodor, hanem valamiféle egyéb katasztrofális esemény, mely lassan érlelődik, és kikerülhetetlenül pusztuláshoz vezet. Egyáltalán nem kell lekicsinyelni egy nukleáris katasztrófát vagy egy nukleáris fegyverekkel folytatott totális háborút. Az emlékezet ekkor is további milliárd évekre kitörli magából a múltat, és senki sem emlékszik majd arra, hogy „földlakó" volt, ahogy ma sem emlékszik senki a Földön arra, és nem is meri tudós bizonyossággal és meggyőző érvekkel állítani, hogy marsi gyökerekkel rendelkezik, avagy netán, hogy azok még annál is távolabbról erednek.

Mindazonáltal a marslakók élete – miután gyökeret vertek itt a Földön – az onnan elszármazó tudósok briliáns gondolkodásának köszönhető. Amikor az új bolygóra megérkeztek, megannyi tudományos hipotézisük, a földi léthez való alkalmazkodást célzó megannyi kísérletük futott a praxis zátonyára, és csak az erős emberek csöppnyi magja, a legfejlettebb marslakók, a természet mindennemű viszontagságaival szemben a többieknél rezisztensebbek élték csak túl a megpróbáltatásokat. Mintha egy hurrikán iszonyatos csapásainak kellett volna ellenállniuk. Akinek ez sikerült, itt maradt védtelenül, primitív állapotban, harcban magával, a többiekkel és a növekvő nehézségekkel. Elveszítették kollektív emlékezetüket, és csak annak emléke maradt meg bennük, hogy más és olyan helyekről érkeztek ide, ahol az élet folytatása már ellehetetlenült. A marslakók civilizációja kiradíroztatott, tudományaik semmivé lettek, ismereteik a nullára redukálódtak. Csak a kínaiak memóriája és a legendák őrzik a „repülő sárkányok" emlékét: ezek lettek volna az űrhajók, amelyeken az első marslakók a Földre érkeztek?

A Föld benépesedésesének eredetéről vallott feltételezések igazát maga a Föld bizonyítja, amely a maga részéről titkok végtelen sorát őrzi: ezeket a racionális gondolkodás sohasem volt képes feltörni. Miként magyarázzuk az ún. Bermuda-háromszög belsejében a kéz nyomait? Floridától délre ma minden csupa tenger, de mik lehettek akkor a régészek által feltárt emberi kéz alkotta művek, ha nem annak az őseredeti civilizációnak a lenyomatai, amelynek valós eredetéről fogalmunk sincs? Számos ilyen és ehhez hasonló mozzanatot sorolhatnánk fel Japán, Dél-Amerika és a Föld többi táján. Itt vannak például maguk a piramisok. Aztán akadnak a Földön olyan tárgyak, amelyeknek anyaga aligha származhat erről a bolygóról.

A Föld nevű bolygón az ember teremti, majd lerombolja a civilizációt. Ilyen volt a majáké és az inkáké. Civilizációs szintjük nagyságát és fényét mutatja, hogy jócskán meghaladta azt, ami ma a miénk. A maják például már jó ötezer évvel ezelőtt rájöttek a genetikai módosítás lehetőségére, de aztán lassan-lassan kihaltak. Ki tudja, milyen módon tűntek el innen a maják és az inkák? A Húsvét-szigeteken egy letűnt civilizáció nyomai mindmáig megfejtetlenek. Még katasztrofálisabb események közepette tűnhet el a semmibe az élet a mi aktuális bolygónkon.

A konkrét valóság az, hogy az emberi lény egy végtelen és ma már kitörlődött múltból tért meg ide, s ennélfogva az emlékezet annak csak egy rövid szakaszát képes belátni. Ebből következik, hogy az emberi lény egy végtelen jövő felé halad. Az ember, aki természete szerint saját teremtményeinek lerombolója, önnön kialakulásának is okozója: rombol, majd újraépít.

Végső soron arról van szó, hogy az ember tulajdonképpen rombol, és úgy megy tovább. Lerombolja a bolygókat és a lehetséges életet, majd újakat és belakásra alkalmasokat fedez fel. Sőt mi több, még vissza is tér, hogy újragyarmatosítsa őket, ahogy a Földön is megesett a múltban, és megesik ma is, amikor újra felfedezik a Marsot, és megkísérlik újra fellelni az élet lehetséges új formáit.

A Földet és az egész világmindenséget a maga komplexitásában kell szemügyre vennünk, s el kell töprengnünk saját folyamatos kezdetünk fölött. Hogy a Föld kétségkívül az egyetlen lakott világ, ezt csakis az vallhatja, aki a szellemi-lelki nyitottság logikájával nincs felvértezve. Ezzel ellentétben nem haszontalan úgy vélekedni, hogy bolygónk élő pont egy olyan imaginárius vonal középpontjában, mely vonal a határtalan, megannyi lakott és aztán lerombolt, majd újra belakott végtelenségből ered, és egy határtalan, más és később felrobbanó bolygókból álló végtelen felé tart: Az, akinek sikerült (akinek sikerülni fog) megmenekülnie, az átköltözött (át fog költözni) más égitestekre. Mindezt persze a logikai gondolkodás és az értelem ma képtelenségnek tartja.

Csupán csak véletlen az, hogy ma a Föld lakott, és hogy az is marad még egy relatíve rövid ideig. Mire elérkezik a földi élet vége, már kijelöltek egy másik égitestet, amely a mi életfeltételeinkre alkalmasnak látszik: s az átköltözés lassú, nyugodt és fájdalommentes lesz.

Valójában nagyon sok lakott világ van, s ezek is folyamatos létesülésben. Nem létezik még az az ideális bolygó, ahol egy társadalom harmonikusan berendezkedhetne. Valójában nem kizárólag egy közösség fejlettségi szintjétől függ az a feltételezés, amely szerint az életnek örökre ugyanazon a bolygón kellene folytatódnia. Még ha a társadalom harmonikus is abban az értelemben, hogy az életminőséget tiszteletben tartja, és semmit sem tesz meg tönkretevéséért, egy valamilyen másik bolygó előbb vagy utóbb akkor is érdeklődésének középpontjába kerül, s mindezt a túlnépesedésnek és a vele összefüggésben álló tartalékok kimerülésének következtében fellépő válság számlájára kell majd írnunk.

Napjainkba a Földön sok szó esik a genetikai manipulációkról, a kutatásokról és az erkölcsi akadályokról. Mindazonáltal a kutatómunka titokban továbbra is folyik. A genetikai és biológiai laboratóriumokban mindig lehetséges hibázni, és egyre könnyebben kerülhetnek veszélyes anyagok a levegőbe, ahogy az emberi reprodukcióra nézve veszélyes termékek asztalunkra vagy környezetünkbe. Nem ez-e esetleg az a valódi ok, mely civilizációnk lerombolásához vezet majd?

De bolygónk tönkretételének számosak az okai, és valamennyi itt áll szemünk előtt. A szmog, az üvegházhatás, az ózonlyuk veszélynek teszik ki az ökoszisztémánkat. A húst ösztrogén hormonokkal pumpálják fel, és teszik ehetetlenné egyéb károsító hatású tartósítók révén. A gyümölcsöket gombaölők teszik élvezhetetlenné, míg a sajtokban a csernobili nukleáris szennyeződés nyomait lelhetők fel. A borokat hamisítják, a víz koleraveszélyt hordoz, az édességek először fogszuvasodást, majd cukorbetegséget, s végül halált okoznak. A halakban egyre több a higany, a környezet a maga egészében egyre inkább lerombolódik. Dioxin. Génkezelt termények, azaz manipulált élelmiszerek. Génmanipulált növények. Növénytechnológia. Összeomlás. Apokalipszis!

Bolygónk hőmérséklete emelkedő tendenciát mutat, még ha igencsak lassan is: a dinoszauroszok korában az átlaghőmérséklet a bolygón két Celsius fokkal volt alacsonyabb, mint jelenleg, de 2030-ra a tudósok előrejelzése szerint ez még másfél fokkal emelkedni fog. De lehetséges lesz továbbra is itt a Földön élni, mivel a magunk által okozott gondokat majd mi magunk fogjuk megoldani is. Sőt, néhányan még veteményeskertjük felé is fordulnak majd, hogy jobban éljenek, s hogy élvezzék az életet. Ezek a kivételek. A környezeti problémák és a hőmérsékletemelkedés különféle riasztó adatai, az üvegházhatás és egy új jégkorszak eljövetelének kockázata, valamint a tengerszint-emelkedés és a cunamik ellenére még sikerül e nehézségeknek fölébe kerekednünk. Azonban van egy áthághatatlan határ is.

Még kísérleteket teszünk az életminőség-romlás javítására, orvoslására, helyrehozatalára. Nem véletlen, hogy a különböző területek védelmére életre hívott különféle társulatok még késleltetik a totális rombolást. A környezetvédő egyesületek megkísérelnek élére állni a mentőmunkának: akadályozzák az új utak és autópályák építését, amelyek a környezeti egyensúly felbomlását siettetik. Más mozgalmak a sebességgel mennek szembe, majd a városi közlekedés zsúfoltságával és az energiapazarlással. Az állatvédők meg a természetvédelembe fektetik erőiket, felhívva a figyelmet az egyes állatfajok kihalásának veszélyeire. Néhány állatfajtából csupán néhány maradt fenn a Föld valamely kicsiny területén, míg egy másik részén nagy számban találhatók különféle fajok. Olaszországból például szinte eltűntek a kormoránok, mialatt az Északi-tengernél a hatalmas károkat okoznak a háborgó halászoknak, minthogy e madarak nagy mennyiségben ragadják el előlük a halakat, s így hálóik üresen tátongnak. Dél-Amerikában ugyanakkor még kiegyensúlyozott tájvédelmi környezetben élnek a kormoránok. Van, aki a kiveszőfélben lévő virágok védelmére kel, vagy éppen a már kihaltak újratelepítésével fáradozik.

Az emberek a város élhetőségét is szívükön viselik. Viták folynak arról, miként lehetne csökkenteni a légköri szennyezést a városokban, hogyan lehetne ismét tisztává tenni a levegőt, és csökkenteni a forgalmat. Arról, hogy milyen intézkedéseket kellene foganatosítani. Viták folynak a nukleáris háborúkról és a megállapodásokról, melyek célja a pusztító fegyverarzenál mennyiségének csökkentése. A katonai kísérleti laboratóriumok készen állnak egy totális pusztító háború kirobbantására. A lézerágyúk képesek hidrogénatomok kilövésére. Gigantikus, számítógépekkel irányított központok a már kész tömegpusztító fegyverek panorámáját tárják elénk. Ha meggondoljuk, hány hadseregnek van már birtokában az atombomba, avagy mennyi képes gyártására, láthatjuk, hogy egy igazi katasztrófa kockázata egyre nő. Ugyanakkor az űrpajzsok, vagyis az emberi értelem maga még képes egy totális pusztítás megakadályozására.

Bizonyos, hogy nem értünk még el valamennyi növényi és állati faj életciklusának és fejlődéslehetőségeinek záró szakaszába. A Föld egyik-másik régiójában még lehetséges úgy élni, mint a múltban. Gondoljunk a Marco Polo nyomán bejárt selyemútra. Néhány utazó arról számolt be, hogy Kína egyes zónáiban az élet érintetlenül megmaradt olyannak, mint Polo idejében volt. Hasonló helyzet tapasztalható Szibériában is. Ugyanez mondható el a nagy ausztrál síkságokról és a bolygó egyéb területeiről is.

Ám ha egy hosszú periódust vizsgálunk, úgy kiderül, hogy a fajok számának csökkenése és általában az élet hanyatlása egyre inkább nyilvánvalóvá válik. A hanyatlás okai, amelyek pedig közvetlenül az emberhez kapcsolhatók, egyre másra pusztítják el a civilizációkat, mígnem egyszer csak egy olyan határvonalhoz érkezünk el, amelyen túl már nem lehetséges újabb civilizációkat életre lehelni, mivel a lehetséges természeti tartalékok kiürültek.
Valójában nem tekinthető helyesnek az a meggyőződés, amely szerint, végső soron az anyag átalakul, és semmi sem pusztul el. Ez az elmélet napjainkban válságba került. Lassan-lassan mindent elpusztítunk, és semmi sem marad meg az élet visszavételéhez.

Az ember átköltözése más bolygókra csak lassan válik lehetségessé. Csak amikor a tudósok képesek lesznek a probléma megoldására, s amikor mindez traumák nélkül mehet majd végbe. Amíg az ember letelepedése egy másik bolygón egyre nagyobb méreteket ölt majd, úgy hal ki majd lassan az élet is a Földön.
Talán több égitestre is eljuthatunk, mint ahogy ez a múltban is lehetséges volt. Elképzelhető, hogy több más bolygó lakott ma is az űrben. Elképzelhető, hogy valóra válik az univerzum különféle kultúráinak találkozása.
Ez eddigiek a kérdést a teremtésről szóló viták felé mozdítják el. Nincs olyan tudományos formula vagy teória, amely magyarázatul szolgálhatna erre az eseményre. Aligha lehetséges, hogy egy hatalmas robbanás, az un. big bang elégséges volna e csodálatos és titokzatos univerzum teremtettségének megvilágításához. A Darwin-elmélet is, amely a földi élet evolúciójával lép fel, óhatatlanul kudarcot szenved a vizsgált kérdésben. Talált-e már valaki is valamiféle köztes nyomot a majom és az ember közötti evolúciós folyamatban? A Darwin-elmélet csak szerzőjének gazdag képzeletvilágában állja meg a helyét. A majom nem az ember kialakulásának első láncszeme. Sokkalta inkább az ember valamiféle deformációjának tetszik, amely hiba a Föld benépesítése során esett meg. Egy megbolondult gén, vagyis egy genetikai szörny okozta, hogy e hiba miatt az ember majommá alakult át. Darwinnak, aki 1882-ben halt meg, meg sem fordult a fejében, hogy a Földön kívül másutt is létezhetnek lakott világok. Emiatt aztán nem is adott soha hitelt valamiféle transzcendens teremtéstörténetnek.

Az egész világegyetem egy olyan grandiózus Teremtés eredménye, amelyet csakis Isten hajthatott végre. Az embernek módja nyílik majd arra, hogy az egyik bolygóról a másikra hajózva, és sorra-sorra lerombolva őket, fedezze fel ezt a teremtett világot. Annak ellenére, hogy az ember a tudományos érvekre támaszkodik, mindazonáltal soha nem lesz képes arra, hogy megértse e titokzatos világ teremtettségét, ha kizárja e megértésből a hitet, és nem egy legfelső és beláthatatlan akarat műveként tekint rá.

Az univerzum teremtettségének bizonyítékául szolgálhat Fatima harmadik titka. Nem vall koherens gondolkodásra, ha hiszünk abban, amit 2000-ben II. János Pál felfedett előttünk. Értelmezése szerint a titok feltárása nem másnak köszönhető, mint az Egyház és a tudományok között lezajlott közvetítésnek. A jelzett titkot minden valószínűség szerint 1960-ban, a II. Vatikáni Zsinat kezdetén tárták fel. Ezen a Zsinaton tulajdonképpen a katolikus világot fel kellett volna készíteni arra a lehetőségre, hogy a földi élet a megsemmisülés felé tart. Az emberi nem egészét érintő ilyen felkavaró hírrel szembesülve XXXIII. János pápa és azon időszak vallási tekintélyei nem voltak képesek arra, hogy felmérjék a valós helyzetet, s ennélfogva idő előttinek ítéltek meg az égető probléma kezelését érintő bármiféle hivatalos beavatkozást. Fatima igazi titka nem lenne az, ami, ha üzenete nem volna felkavaró. Ez az üzenet az emberi nem számára egy olyan pusztító eseményről ad hírt, amelyre megfelelő módon elő kell készülni, és amelyről kellő módon informálni kell mindenkit.

Nem a világvége eseményének sic et simpliciter megjövendöléséről a fontos itt szólni, mivel ezzel az eseménnyel a világot a maga nyelvi jelentésében nem fenyegeti az azonnali megsemmisülés kockázata. Fatima igazi titka azt sugallja, hogy a folytonos evolúció útján járó világban egy közeli jövőben elkerülhetetlen lesz valamiféle átalakulás, és hogy az embereknek új és váratlan kulturális szituációk megértését követelő alkalmazkodásra kell előkészülniük. Olyan esemény lesz ez, amely új, módosított forgatókönyv elé állítja a hitet és a tudományos megismerést.
Egyfelől egy új Zsinat előkészítését kell megkezdeni ezen felkavaró helyzet kezelése céljából, és a jelenlegi avagy a következő pápának fontos döntést kell meghoznia a tárgykörben. II. János Pál pápa talán nem érezte magát képesnek, hogy belekezdjen egy új Zsinat életre-hívásába. De a Fatimai titok feltárása kapcsán olyannyira nagy nyomás alatt állt, hogy kompromisszumos politikai megoldásra jutott a tudománnyal. Előrelátható ugyanis, hogy a titok nyilvánossá tétele – Galilei korának sötét esztendei után – a szembenállás újabb elemét teremti meg a tudományos közélet és az Egyház között. Másfelől a tudománynak olyan érvekre kell szert tennie, amelyekkel legitimálhatja a világegyetem természetfeletti eredetét. Az Egyháznak és a tudományoknak ismét egymásra kell találniuk a Teremtés jelenségének értelmezésében. Hasznos lenne most, ha az Egyház, még mielőtt Fatima igazi üzenetét dekódolná, figyelmet szentelne az ufológiai jelenségeknek és annak a titokzatos világnak, amely e jelenségeket révén bontakozik ki. Ezen kívül hasznos volna, ha a hivatalos tudomány is levetkezné sznobisztikus vonásait, és ha eredeti és holisztikus szemlélettel közelítene az UFO (Unidentified Flying Objects) néven ismert esetekhez és beszámolókhoz.
A katolikus Egyház nincs talán még meggyőződve a Mária-üzenet releváns tartalmáról, s ezért óvatosan kezeli a kérdést addig, míg át nem szüremlik rajta valamiféle tudományosan is megfogható mozzanat, melynek révén elkerülhetővé válna egy újabb összeütközés a tudósokkal. Mindazonáltal meglehet, hogy ez az Egyház és a hit revánsa lesz ez a tudomány és a tudósok fölött.