2007. July 3 – August 15

Exhibition of the Painter
ROCCO TURI

HOME PAGE

Mediterranean Works 2001 

Città di Szombathely

Szombathely Keptar

Turismo Ungherese

Az itt kiállított művek nem mások, mint egy 150 elemből álló hatalmas puzzle. Olyan – színeik szerint is összeillő – különféle anyagokból áll össze eggyé, amelyek alkalmasak arra, hogy képzeletünkben előhívják a szezonális árnyalatokban mindig másként és másként gazdag Földközi-tenger képét.

A felhasznált anyagok – mint a föld, az agyagos homok s a kövek – olyan őselemek, amelyek gondolkodásunk és emlékezetünk mélyének leülepedett színtereit alkotják. A nagy szimbolikus erejű föld-fogalom a gyökerekhez (a szülőföldhöz, a földet-éréshez, a termékenység eszméjéhez) terel vissza minket. A teremtés-mítoszokban az agyagos föld az anyag, amelyből az istenség az embert gyúrta. Egyiptomban ezt a nyersanyagot használja Hnum isten, míg Aruru, a babiloni istennő az első embert a neolitikumi fazekasság technikáját követve mintázta. A kő mint az edények, a fegyverek, a hatalmas méretű szent épületek (dolmenek, kromlechek, menhirek) anyaga az emberi civilizáció kezdeteire emlékeztet bennünket. De a föld, a homok és a kövek azon kevés elem közé tartozik, amely a maga változatlanságával a jövőre mint az emlékezet archívuma vetül rá. A tenger kék színárnyalatai felidézik az emlékezetünk őrizte földet, homokot és a köveket is, amelyek, mai életünket a klasszikus görögséggel, a Római birodalommal és a Földközi-tengeri kisebb civilizációk letűnt kultúráival kötik össze.

A művekre rótt jelek érthetetlen és félbemaradt írásként idézik meg a civilizáció történetét és az emberi életet: a hányattatott és a kényelmes életet, a kettétörtet és a hosszút, a kemény életet, valamint a borúval és a derűvel telítetett. Az írást szimbolikusan a látogatónak kell dekódolnia ahhoz, hogy annak múltjáról pontosabb értelmezéséhez jusson. De a sikerhez a művészettel interaktív kapcsolatba lépő szemlélőnek mindenekelőtt az egész puzzlét kell felfejtenie, hogy létrejöttének útjait, az egész komplex színteret és aztán azt az általuk hordozott üzenetet is rekonstruálhassa, amelyet a szerző egy tenger-közeli kis magányos házban fogalmazott meg. Megérteni a tenger üzenetét, a képzeletünket a kalózhajók felé kilendítő tengerét, amely mint a Magna Grecia civilizációs bölcsőjeként definiált színhely, az események szótlan szereplője volt.

A puzzle részét alkotják a színes kerámia-elemek: nem mások ezek, mint a Szombathelyi Képtár 2001-es kiállításán felhasznált lyukas kövek „továbbfejlődései". A kerámia használata az emlékezet archívumának esztétikai evolúcióját jeleníti meg.

Ezen az új 2007-es kiállításon a természet erejét demonstráló lyukas köveket néhány nagy installációhoz használtuk fel: a látvány- és esztétikai elem jellegzetességeit most a „mozgásban lévő" kőéve kapcsoltuk össze, hogy szimbolizáljuk azt a konkrét és egyenetlen multikulturális utat, amelyet az emlékezet évszázadokon keresztül öntudatlanul is megőrzött magában. Nem csupán történelmi adatokra és tényekre kívánunk emlékeztetni, hanem a történetet a lezajlott változásokon keresztül szándékoztunk kontextusba helyezni a szociológia, az antropológia, a kriminológia és a többi tudomány segítségével. A maga közvetítő ereje folytán a művészet a legalkalmasabb eszköz arra, hogy az eseményeket kontextusba ágyazva tárja a szélesebb nagyközönsége elé.

A kiállításon egy piramis, egy klepszidra, egy repülni készülő skorpió szobra, valamint a modern kori deviancia és bűnözés jelenetei láthatók. Valamennyi installáció azt célozza, hogy a látogató képet alkothasson az élet bizonyos fázisához vezető folyamatokról, s hogy mindezen folyamatokat a kőben mint mozgásban lévő matériában (Stoning) érhesse tetten, vagyis az idő kövében, az emlékezet kövében, az utópia kövében, a gyilkos és a titokzatos kőben…

A piramis az Amerika felfedezését megelőző emlékeket és egyúttal a fáraó sírkamráját rejtő leghíresebb műemlékét szimbolizálja az ókori Egyiptomnak. Tutenkámennek, a még szinte gyermek fáraó sírjának megnyitása után – a legfrissebb kutatások szerint – kiderült, hogy a fiú fejét egy kődarabbal bezúzták, és így ölték meg több mint háromezer évvel ezelőtt.

A klepszidra azt a társadalmi-történeti időt szimbolizálja, amely könyörtelenül múlik a mindennapi tevékenységek között. Ma már nincs idő arra, hogy „megtegyük a dolgainkat", minthogy a szociális kapcsolatok bonyolultabbakká és gépiesekké váltak. Mintha az idő gyorsabban szállna ott, ahol a kő fizikai tömege a klepszidrán át lassabban aláhulló homokszemcsék helyébe lépett; ott, ahol a lyukas köveket tartó kötelékék megannyi csomója – az alkotási folyamat megszenvedett útjain át – a társadalmi időnek arról a problematikusságáról tanúskodik, hogy a modern társadalomban az hepehupás területein sebesen halad.

A skorpió a hosszú kígyó evolúcióját mutatja be: ez a 2001-es szombathelyi kiállításon már szerepelt. A kígyó, ahelyett, hogy lábakat növesztene, skorpióvá válik, s röpül. Most a kiállított skorpió annak az embernek a rosszindulatú, gonosz és mérgező énjét ábrázolja, aki megpróbál elmenekülni és elrejtőzni törvényszegő tette után. A skorpió azért kísérli meg a röpülést, hogy álcázza magát, elrejtőzzék, és tettét álnok módon újra elkövethesse: mintha egy ellenőrizetlen genetikai evolúció öltene testet szemünk előtt, amelyről mindannyian meggyőződhettünk az európai és amerikai biológiai laboratóriumokban titokban és nagy elánnal űzött kísérletek napvilágra kerülésének következtében.

A következő faragvány egy mozgásban lévő – gyilkos – kő, amely azoknak a deviáns fiataloknak a támadófegyvere, akik azzal „szórakoznak", hogy az európai autósztrádák felüljáróiról köveket hajigálnak az alattuk elhaladó járművekre, és örömujjongásban törnek ki, amikor titokban megszemlélvén a következményeket, látják, hogy az utasokat sikerült halálra sebezniük, s beteges örömmel követik az újságok hasábjain tetteikről és azok terjedéséről, azaz a fiatalkori bűnözés számarányának növekedéséről folytatott vitákat.

Az egyik utolsó installáció a Twin Towers tornyait ábrázolja, melyeket a képzelet kőből épített újjá, hogy ellenállhassanak a repülő „nem romboló" hatásának A repülő ugyanis a gyermekek számára készített műanyag játékként áll előttünk. Az ábrázolt mű fenntartja tehát azt lehetőséget, hogy a tornyok „összeomlása" kőhalmazzá ma még bizonytalan és titokzatos körülmények között ment végbe.

Ha emlékezetünkbe idézzük a múltat, s ha a 150 műelem pontos elhelyezését szem előtt tartjuk, valamint ha feldolgozzuk magunk számára az installációk üzenetét, akkor lehetővé válik egy olyan örömtelibb ideális táj, s talán egy olyan új planéta rekonstrukciója, amelyben az emlékezet valószínűleg semmivé lesz, és amelyben az anyag átalakul.
Ezért van, hogy a beszínezett föld és homok felismerhetetlen. S ennek tudható be, hogy a kövek egy olyan új anyag arculatát öltik fel, amely a maga fejlődésében, kerámiaként áll előttünk. Ez az úgyszintén ősi anyag újfajta esztétika fényében villan elénk. Talán a földi világon kívül eső színtérre alkalmazott fizikai alapelvek is (az anyag átalakulása) megváltoznak.

Vagyis a puzzle és a jelen kiállításon látható installációk színtere egy olyan ideális helyet szándékozik elénk tárni, amelyet minden egyes látogató – a puzzle konkrét újra-kirakásától függetlenül, de egyúttal a megfigyelt ötlettől és önnön fantáziától is vezettetve – megalkothat magában. Mindazok, akik képesek egy fantasztikus és utópisztikus világ vonzásába kerülni, az őket körülvevő társadalom világának minden elemét arra a helyre állíthatják, amelyet alkalmasnak találnak arra, hogy velük a mindennapi valóság igazságtalanságait, tévedéseit, következetlenségeit kiküszöböljék.

Ezeken a műveken keresztül az ember tehát egy olyan „utópisztikus" művészethez érkezik el, amely a fantázia és a képalkotás révén tesz kísérletet arra, hogy interpretálja és minduntalan újrainterpretálja a távoli múlt emlékétől megfosztott emlékezetet, s egyúttal egy olyan nem kevésbé fantáziadús jövővel is kapcsolatot teremtsen, amelyre mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy egy-egy pillanatra kiszabadulhasson a hétköznapok nyűgei közül. Vagyis az érdeklődő több szinten járhatja be ezt a kiállítást: a fantáziával átitatott múlt, jelen és jövő útjain, melyek esetünkben a konceptuális művészetben futnak össze és egybe.

Ebből a premisszából egy fantasztikus, utópisztikus elébeszélés születik, amelyet szerzője a Földközi-tenger partján álló házának magányában bontott ki képzelete erejével. Egy olyan elbeszélést, amelyet voltaképpen az „Utópisztikus művészet kiáltványaként" definiálhatnánk. Ettől ki-ki elrugaszkodhat fantáziája szerint, és a módosításai révén kiépítheti a jövő ideális színterét, azaz saját édenkertjét.